Több tanulmány is azt mutatja az elmúlt 20-25 évben, hogy tudományosan igazolható, hogy a pánikrohamoknak és a pánikbetegségnek két, meglehetősen jól elkülöníthető csoportja van. Az elkülönítés alapját az képezi, hogy a pánikroham önmagában nem okoz stresszt, és mérhető kortizol választ, vagyis stressz választ a szervezetben. A másik oldal viszont, mely kifejezetten a szorongásról szól függetlenül a stressztől. E két komponens, vagyis a pánikroham továbbá a stressz és szorongás együtt is képes megjelenni, és így a pánikroham stresszreakcióval kapcsolódva is megjelenhet.
Ez a két jelenség, vagyis a pánikroham és a szorongás biokémia lapon egészen jól elkülöníthető.
Pánik esetében olyan rohamot provokáló szerek vagy helyzet lép fel az életben, amelyek lehetnek egészen konkrétak, továbbá szimbolikusak. A konkrét pánikrohamot provokáló szerek az olyan anyagok, amelyek a fulladást utánozzák. Ilyen szerek pl. az érben felszaporodó széndioxid, a tejsav, vagyis a laktát. Ezek a szerek olyan testi működéseket gerjesztenek, amelyek a pánikrelációban megfigyelhetők: kapkodó légzés, egyenetlen légzés, aránytalan belégzés és kilégzés arány, és különböző további testi jelek, mint a kipirulás, zsibbadás, szédülés, mellkasi szorítás, és hasonlók. Hasonló, bár szimbolikusabb természetes kiváltó közegek a pánikrohamok esetében a bezártság érzés, a túl nagy terektől való félelem, vagy a tömegtől (sok ember vagy forgalmi torlódás és sok autó körülöttünk) való félelem. Mindezek a reakciók a test nem megfelelő működésének a tükrözői, de önmagukban nem okoznak és nem jelentenek stresszreakciót, amely teljesen más biokémiai módon és idegrendszeri pályákon történnek, hiszen már a szorongásokhoz tartoznak.
A szorongást provokáló szerek a pszichostimuláns koffein (különösen nagy dózisban), a szerotonerg szerek, és még néhány egyéb biokémiai szer. A szorongás fokozódásával objektíven mérhető a Selye János által leírt stresszreakció és stressz anyagok aktiválódása a szervezetben. Ezek a szorongást kialakító és fokozó szerek egyrészt a stresszt fokozzák, másrészt egy olyan idegrendszeri is tudati működés t okoznak, amely az úgynevezett jövő felé irányuló működési módot, vagyis az elővételező szorongást (anticipációs szorongás) okozzák. Ilyenkor, amíg be nem következett dolgok miatt aggódunk, félünk, szorongunk, a szervezet stresszreakciókkal és stressz-anyagokkal válaszol.
Vagyis a két jelenség alapvetően egymástól független, csak a pánik, a pánikroham jelenléte a test nem megfelelő működésével kapcsolódik, amely önmagában nem veszélyes, hiszen átmeneti oxigénhiányt imitálnak az előidéző szerek vagy helyzetek. Ez az oxigénhiány legtöbbször természetes módon megoldódik, és még stressz reakcióra sincs szükség, és levegőhöz jut a szervezet. (Példaként említhetjük az éjszakai apnoét, légzéskimaradást, amely szintén képes pánikroham szerű testi érzéseket generálni, ami megszűnik egyetlen mélyebb lélegzetvétellel.) Azonban az emberi elme és ebben az esetben mindenképpen mondható, hogy korlátolt gondolkodás olyan jövőbeli eseményeket sejt és kreál, amelyek az éntudathoz kapcsolódóan annak elmúlását, a bizonytalanság elviselésének nehézségét okozza, és ezáltal vezet különböző súlyosságú stressz reakciókhoz.
Valójában, ha tovább fűzzük ezt a gondolati láncot, akkor eljutunk az alapvető problémához, mégpedig ahhoz, hogy az ember nehezen kezeli saját halálát, elmúlását, illetve ennek gondolatát is. Fontos megjegyeznünk, hogy az állatvilágban a halál közeledtével, amely nagyon sokszor alapvetően fulladás miatt következik be, nem társul szorongás és stressz. Ez annak tudható be, hogy az állatok nem aggódnak a jövő miatt, és éntudatosságuk sem olyan komplex mint az emberi, így a test halálát egyáltalán nem élik meg fenyegető, teljes elmúlásként. A bölcseleti rendszerekben, a spirituális iratokban azt mondják ezzel kapcsolatban, hogy az emberi éntudat magas szintje, vagyis az elkülönültség, az individualitás okozza az alapvető problémát, mivel nem tartjuk magunkat a „nagy egész” részének, sem fizikailag, sem mentálisan, sem tudati szinten. Ezt nevezik a spirituális hagyományokban tudatlanságnak, vagyis a saját helyünket nem ismerjük, nem vagyunk tudatában az egységnek, a megszakíthatatlan energia és tudatosság folyamatos áramlásának és létezésének, amelynek időlegesen testileg vagyunk részei, amíg emberi formában létezünk. A test halála nem jelenti sem az anyag, sem az energia, sem a lélek elmúlását, csak a formák alakulnak át.
Ezért mondhatjuk, hogy a stressz és szorongás az emberi elme által kreált dolgok, míg a pánik az elmúlás természetes folyamata a fuldokláson, oxigénhiányon keresztül. Az identitásunk mélyebb gyökerei mentenek meg bennünket a félelmektől és a szorongástól, hiszen ha tudjuk, hogy mindig a „nagy egészhez” tartozunk, akkor az elszakítottnak megélt, egyéni létezés már nem nyomaszt bennünket.
One thought on “A pánik mint identitászavar?!”